Villámháború a jogállam ellen

Förtelmes érzés, hogy beszakadt a civilizáció jege, és mintha senki nem venné észre. Vagy senki nem bánná különösebben. Vagy aki igen, az elhallgatás vagy nevetség tárgya. Mintha karanténba, a Fidesszel amúgy nem haverkodó kváziliberális közegben is karanténba zárulna a világos beszéd arról, amit Orbán és a klánja művelnek. Mintha nem valóban rendszerszintű, minőségbeli változás tanúi és elszenvedői lennénk, hanem változatlanul a többpárti parlamentáris jogállam keretei között zajlana az élet, a kritika legföljebb az egyes elemekre irányul, de nem veszi föl azt az álláspontot, hogy immáron semmi nem értelmezhető abban a fogalmi rendszerben, hiszen maga a rendszer változott meg: az európai jogállam helyébe a nacionalista pártállam lépett. Önkényesen, kihasználva a lehetőséget, ellenállás nélkül. Följegyezhetjük a dátumot is, amikor a Főszakács és hentessegédei a törvénytelenül jelölt alkotmánybírók és az alkotmányellenes médiacsomag megszavazásával befejezték a jogállam kizsigerelését: 2010. július 22.

Hideglelős érzés átélni, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj, amit a liberális demokrácia jelentett és amit biztosnak hihettünk, mégis végbement az alkotmányos puccs és ellenállás helyett megindult az alkalmazkodás. Ez társadalmi jelenségként is lehangoló, bármennyire szükségszerű is, de különösen figyelemreméltó, hogy egyfelől mennyire elszigetelt, megbélyegzett, erőtlen a jogállam védelmében tett minden lépés, másfelől milyen hatékonyan szolgálja a felismerés akadályozását az a szándékoltan minőségvak megközelítésmód, amit leglátványosabban népszerű magyar mestere, Török Gábor művel. Témaválasztásaival tévedhetetlenül szemeli ki azt a kérdést, amivel azt a látszatot lehet kelteni, mintha mi sem történt volna, a változatlan díszletek mögött nem vette volna át a gépezet irányítását egyetlen, mélyen, lényegét illetően antidemokratikus erő, éppen ezért zavartalanul lehetne továbbra is például arról morfondírozni, hogy nehéz pillanatokat szerezhetnek még a kormánypártnak politikusai korábbi mondatai. Csakhogy a kutya éppen ott van elásva, hogy a Fidesznek semmi nem szerez immáron nehéz pillanatokat, mert átszabta a közjogi berendezkedést, megnyerte a villámháborút a jogállam ellen, így semmit nem kockáztat már majd akkor sem, ha a közhangulat valamelyest ellene fordul - ahelyett, hogy például legújabban az IMF-fel szembeni függetlenségi harc hagymázas önáltatásába ringatná magát.

Vajon mi az oka annak, hogy az európai jogállam híveinek tábora nemcsak szóródik a Klubrádiótól a Hírszerzőig, hanem szemben álló csoportosulásokra bomolva ekézi egymást undorodva, hogy a klasszikus receptnek megfelelően önmagát jelentéktelenítse el a tőle valójában lényegileg egyedül különböző nacionalista pártállam hatalmával és erejével szemben? Van talán generációs, ízlésbeli oka is annak - vagy puszta tesztoszterontúltengés lenne? -, hogy ezek a csoportosulások ilyen engesztelhetetlen megvetéssel tekintenek egymásra, a neobumburnyák médiaértelmiségtől (©) és annak kicsit unalmasabb változatától a neokon partizánokon és a bulvárbalon át az anyalapjától eltérően a Fidesznek játszó heraus mit uns oldalig. Elvben a Demokratikus Charta lehetne az - a neve és az alapvetése mindenesetre alkalmassá tenné rá -, ami a jogállam híveinek e sajtóorgánumok által többé-kevésbé leképezett vagy megjelenített csoportjait ernyőszervezetként egybefogja. De nem fogja, mert megbélyegződött és megkopott, kérdés, lesz-e valaha is ereje. Vagy lehetne elvben ilyen friss, a liberális szavazatokkal a parlamentbe jutott erőként az LMP – csakhogy az meg foglya annak a halva született politikai elképzelésnek, ami szerint az a nyerő, ha valamilyen körvonalazhatatlan szoftfideszes választói réteg megnyerése érdekében ejti azokat, akiknek szavazatai - amelyek a jogállamot féltették a Fidesztől - a parlamentbe juttatták. Nem látható, hogy a társadalom szélsebes alkalmazkodásán túl az orbánista klánállamrezonhoz mitől állhatna össze olyan erő, amely a kudarc, az elaprózottság és az erőtlenség bizonyossága helyett eséllyel kísérelhetné meg a nyugatias jogállamiság helyreállítását.

Van-e a legcsekélyebb valószínűsége is annak, hogy akár még ilyen erő létrejötte esetén is az elkövetkezendő évtizedek során újra előálljon olyan helyzet, amiben varázsfűvel lehetne összeforrasztani a miszlikbe aprított jogállamot? Jelen állás szerint nincs, hiszen az, hogy tönkremehetett, végzetesen elgyengült, már mielőtt a klán a befejező csapásokat rámérte volna, ugyanazért történt, amiért a helyreállító csillagállás létrejötte nem valószínű: a magyar társadalom számos okra visszavezethető képtelensége miatt arra, hogy a szabadságot és ennek garanciáját, a jogállamot kincsként tartsa számon és védelmezze.

____________________


Van egy Galamus-összefoglaló is a villámháború eredményeiről. És most látom, hogy Halmai Gábor megírta a maga jogállamnekrológját az ÉS-ben. "...olyasmit készülnek elvenni tőlem (és persze honfitársaimtól is, még ha nem is mindannyian veszik észre, sőt egyesek talán nem is fájlalják), ami... nagyon sokat jelent számomra: a lehetőséget, hogy alkotmányos demokráciában élhessek hazámban." Igen, szó szerint. S mintha csak a Fidesz médiacsomagjának jeges vigyora lenne, a cikk félbeszakad - keretben az LB helyreigazítási szövege látható a maradék helyen a Kiss László alkotmánybírót leleplező cikk ügyében -, és sehol nem találni a többi részét a lapban.

*

Update: csak az utolsó félmondat maradt ki.